Hazai halaink
Amur
Leírás
Elõfordulása
Kína északi részén és Szibériában õshonos. Nevét az Amur folyóról kapta, Oroszország és Kína határfolyójáról, melynek középsõ és alsó szakaszán elterjedt. Tipikusan folyóvízi, ott is a meder mély, gyors sodrású részein tartózkodik legszívesebben.
Megjelenése
Rendkívül izmos, nagytestû, torpedó alakú hal. Szája félig alsó állású, nagy szemei alacsonyan ülnek, ajkai vaskosak, bajusza nincs. Háta zöldesbarna, oldala a pikkelyek fekete kontúrja miatt szürkésezüst, hasa sárgásszürke színû. Úszói kissé vörhenyesek. A tejesek mellúszói tavasszal, a test felõli oldalukon érdes tapintásúak. A méteresre megnövõ amur maximális tömegét 25-30 kg-ra becsülik, általában 4-10 kg-os példányok kerülnek a halászok hálóiba.
Életmódja
Melegkedvelõ faj, de alkalmazkodik az alacsonyabb hõmérséklethez is. Növényevõ, édesvízi hal, föleg fonalas algákat, lágyszárú hínárféléket, idõsebb korában a nádat és különféle vízinövényeket eszik. Vannak kivételek amiket szinte sohasem eszik mint például a sás a sulyom és a vízi tök. Vízi növénybõl naponta akár testtömege 140%-át is képes elfogyasztani (ez az adat a száraz növény nedves/élõ állapotában sokkal több) de természetesen minél melegebb a víz, annál gyorsabb a tápanyagcseréje is.
Szaporodása
A víz melegsége befolyásolja a fejlõdését, a trópusokon hamarabb válik ívaréretté. Normál körülmények között 4-5 évesen ivarérett ez hidegebb vizekben kitolódhat 6-8 éves korára is. Május-júniusban folyók, homokos, sóderes talajára rakja le ikráit. Az ikrák kelési ideje 32-40 óra, amennyiben megfelelõ hõmérsékletû a víz (27-29 Celsius). Az apró halivadékok eleinte apró állatokal táplálkoznak és 6-10 cm hosszú korukban térnek át a növényi eredetû táplálék fogyasztására.
Felhasználás
A világ szinte minden részén felhasználják tavak, tározók, csatornák vízinövényektõl való megtisztítására. Magyarországon és az USA-ban is 1963-ban honosították meg. Bár folyóvízi hal, ázsiai importja óta azonban jól alkalmazkodott állóvizeinkhez is, amit tenyésztési eljárásokkal is segítettek, és kidolgozták mesterséges megtermékenyítésének módszereit, ami azért vált szükségessé, mert eredetileg csak folyóvízben ívik. Növényevõ faj, lárvái az elsõ hetek zooplankton- és szúnyoglárva-fogyasztása után hamar rátér szinte minden vízinövény fogyasztására. Ez adja gazdasági jelentõségét is, mivel gyors és gazdaságos növekedése, jó húsminõsége mellett a túlszaporodott vízinövényzetû tavak tisztítására használják. Túlszaporodása esetén azonban nagy károkat okozhat a nádasokban, ami más fajok gyakori ívóhelye.
Horgászata
A hagyományos pontycsalik többségével fogható, általában pontyozás közben akad horogra. Csaliként szóba jöhet fõtt kukorica, különféle gyurmák, giliszta, de még zöld növények, nádlevelek is. Horgászatához nagy teherbírású készség használata indokolt. Szinte kihúzatja magát de, a parttól egy 2 méterre mint a torpedó úgy megy.
Magyarországi elõfordulása
Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Marcal, Rábca, Által-ér, Zala, Sió, Sárvíz, Kapos, Dráva, Mura, Tisza, Öreg-Túr, Szamos, Bodrog, Keleti-fõcsatorna, Nyugati-fõcsatorna, Sajó, Zagyva, Hármas-Körös, Kettõs-Körös, Hortobágy-Berettyó, Sebes-Körös, Berettyó, Fekete-Körös, Fehér-Körös, Maros, Balaton, Kis-Balaton, Fertõ, Velencei-tó, Tisza-tó.
Rekordok
A hazai amur horgászrekord 40,50 kg (1993).
Magyar nevek
amuri kele, fehér amur, fû hal, fûponty, zöldponty
Balin
A balin (Aspius aspius) a csontos halak (Osteichthyes) fõosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj. Egyéb nevei fenekeszeg, kapókeszeg, õnhal, ragadozó õn, villámkeszeg.
Elõfordulása
Európa nagyobb folyóiban és a Volgán, csatornákban és állóvizekben honos. Nyílt vizekben csapatosan él. A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erõsebb áramlású részeket, kõruganyok, kõgátak a sodrását, illetve duzzasztómûvek oxigén dús alvizét. Tavakban elsõsorban a nyíltvízen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.
Megjelenése
Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, borét apró pikkelyek fedik. Úszói erõteljesek, nagyok, fõleg a farok úszó, amely e vízben a gyors haladást teszi lehetõvé színük palaszürke. A hátúszója nagy elsõ sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik, gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízbõl, mintegy barázdát húzva. Innen lehet tudni, hogy a balin a felszín közelében vadászik. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végzõdik. Mivel fogai nincsenek, áldozatát egyetlen szippantással nyeli el, sõt elõfordul, hogy a balin az orrával kiüti a vízbõl a kishalat, s mikor az bódultan visszaesik, akkor kapja el. Érzékszervei rendkívül fejlettek, oldalvonala kitûnõen érzékeli a vízben a rezgéseket, szeme nagy szemgyûrûje citromsárga.
Testhossza 70-80 cm is elérheti. Legnagyobb testsúlya 6-7 kilogramm.
Életmódja
Az ikrából kikelt ivadék az elsõ napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, késõbb áttér az alsórendû rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután fõleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak késõbb tér át a ragadozó életmódra. Kis halakra, elsõsorban küszökre vadászik,de a kifejlett példányok ragadozó mivoltuk ellenére szívesen fogyasztják a vízbe esõ rovarokat és lepkéket is.Fõleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülõ kérészt kapkodják.
Szaporodása
3-4 éves korában válik ivaréretté. Márciusban kezdi az ívást. Sóder- vagy homokpadokra, esetenként gyökerekre rakja 300-400 000 ragadós ikráját.
Csuka
A csuka (Esox lucius) a csontos halak (Osteichthyes) osztályának a csukaalakúak (Esociformes) rendjéhez, ezen belül a csukafélék (Esocidae) családjához tartozó faj.
Elõfordulása
Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos. Az Alpokban 1500 méterig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él. Magyarország vizeiben is honos ragadozóhal.
Megjelenése
Teste hosszúkás, erõteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erõs hátúszója teste hátsó részén van. Szája hosszúkás, lapított, mélyen vágott, kemény, alsó állkapcsa túlér a felsõn. Szájában tûéles fogak helyezkednek el. A hím testhossza maximum 100 centiméter, a nõstényé maximum 150 centiméter.
Életmódja
Télen nem vermel, így a csuka lékbõl is horgászható. Kiválóan lát a vízben, szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él, mozog. Fõként apróhalat (például keszegeket), nemeshalak nálánál kisebb példányait, azonkívül a fiatal víziszárnyasokat, valamint rákot, békát, sõt kígyót és a vízbe merészkedõ apróbb emlõsállatokat is elkapja. Kedvence mégis a küsz, amelybõl töménytelen mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülõk saját gyermekeiket, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erõteljesebben fejlõdõ testvéreik konyhájára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízbõl kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötõkre, kérészekre is rárabol. Falánk ragadozó, áldozatára lesbõl, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors, és a csuka nem hibázik. Szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában, és fej felõl nyeli el. Gyomornedve olyan erõs, hogy a lenyelt acélhorgot is képes elbontani, megemészteni.
Szaporodása
Ívása február-március körülre esik, amikor is a sekély partmenti, növényekkel, gyökerekkel sûrûn benõtt helyeken rakja le ikráit. Az ikra körülbelül 3 milliméter átmérõjû és ragadós. A nõstények testkilogrammonként 40 000-45 000 ikrát raknak. A pár nap (10-30 nap) múlva ezekbõl kikelõ lárvák életük elsõ szakaszát itt a sekélyben töltik, ahol elõször zooplanktonokra, majd kisebb vízibolhákra és egyéb ízeltlábúakra vadásznak. 3-5 centiméteres korukban kezdenek el a mélyebb, de növényekkel sûrûn benõtt részekre húzódni, majd átállnak a fõként apróhalakból álló táplálkozásra.
Horgászata
Horgászatánál drótelõkét kell alkalmazni, mert a fogai átmetszik a mûanyagzsinórt, a zsákmányejtés esetén a horog szájfeszítõ segítségével távolítható el, mert a harapása veszélyes. Nagyobb példányai esetlegesen, ritkán fürdõzõket is megharaphatnak, sekélyebb vizekben. Nyáron kedveli az álló, illetve lassan folydogáló holtágakat. A felmelegedett vizekben nyáron bõséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja kedvére. növekedése ilyenkor gyors, 5 nyaras korára elérheti az 5 - 8 kilogramm méretet is.
Emberi táplálékként kedvelt, rendkívül tiszta, fehér húsú, ízletes, de szálkás hal. Húsminõségét befolyásolhatja a víz tisztasága, melytõl kedvezõtlen esetben iszapízûvé válik (a táplálékként elfogyasztott kishalak ízét veszi át).
Méretkorlátozás alá esik(országosan 40 centiméter, melytõl helyenként eltérhetnek). Fogási tilalmi idõ az ívás ideje, február 15-március 31.
Dévérkeszeg
A dévérkeszeg (Abramis brama) a csontos halak (Osteichthyes) fõosztályába a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjébe és a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj.
Elõfordulása
Európában a gyorsabb folyású patakok és hegyi folyók kivételével szinte minden álló- és folyóvízben megtalálható, valamint Ázsiában, a Fekete-tengerben, a Kaszpi-tengerben és az Aral-tóban is elõfordul.
Megjelenése
Testhossza 40-50 centiméter, de a 75 centimétert is elérheti. Átlagos testsúlya 1 kilogramm. Teste lapos és igen magas. Színe a hátán zöldesszürke, oldala csillogóan ezüstös, hasa fehér.
Életmódja
A meder mélyebb részein keresgéli szúnyoglárvákból, kagylókból, csigákból és csõvájóférgekbõl álló táplálékát.
Szaporodása
3-4 éves korában válik ivaréretté. Április végétõl június végéig a csendesebb vizû, sekélyebb öblökben vagy elárasztott réteken ívik. 100-300 000 ikrát rak le.
Európai harcsa
Az európai harcsa (Silurus glanis), más néven lesõ harcsa vagy egyszerûen harcsa a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alrendjébe, a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.
Elõfordulása
Közép- és Kelet-Európában és Ázsiában õshonos. Európa többi részén is megtalálható így Angliában is a betelepítése révén.[1] A magyarországi halfauna legnagyobb ragadozó hala, két métert is meghaladó példányai miatt.
Megjelenése
Teste többi hazai halunktól meglehetõsen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erõsen lapított. Száján a felsõ ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tûhegyes ránõtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet.
Életmódja
Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fõs csoportokban. Mindig lesbõl, fõként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai fõként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestûekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élõ kétéltûeket, emlõsöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltõ forgásaival kelti fel a szemlélõdõ figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.
Szaporodása
Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nõstény hastájékát és kipréseli belõle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekbõl álló fészket kb. 3 hétig, az ivadék kikeléséig õrzi. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyezését jól tûri. Hazánkban fogott, hitelesen lejegyzett, eddigi legnagyobb példánya 112 kg, 227 cm.
Kárpát-medencei elõfordulása
Kárpát-medence egyik legnagyobbra növõ õshonos ragadozó hala, amelyet ízes, szálka nélküli húsa miatt sokan kedvelnek. Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol elõfordulnak mély, gödrös részek, bedõlt fák, kõrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtõzhet. A Duna-Tisza-csatornából albínó példányai is elõkerültek.
Márna
A márna vagy rózsás márna (Barbus barbus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának a pontyalakúak (Cypriniformes) rendjéhez, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó faj.
Több elnevezése is ismert, mint brána, harcsaponty, havasi márna, marcihal, marina, martikeszeg, merenne, nagymarci, márnahal, rózsahal, tótkeszeg, tótkecsege, zsidóhal, tótkecegi-zsidóhal és rózsa márna.
Európai elterjedésû gazdaságilag is jelentõs, halászati és horgászati módszerekkel egyaránt jól fogható faj. Európában a sebezhetõ fajok közé sorolják, mert a duzzasztott folyószakaszokon ritkul az állománya. Magyarországon gyakori faj, mely tilalmi idõ, méret- és mennyiségi korlátozás mellett horgászható.
Elõfordulása
Európában a Pireneusoktól a Dnyeper vízgyûjtõjéig található meg és Magyarországon is õshonos. Elsõsorban gyors vizû folyók lakója, homokos, kavicsos, márgás agyagos fenéken érzi jól magát. Fõleg folyóvízi halként ismert, de azért elõfordul a Balatonban is. A hegyvidéken nem hatol feljebb 900 méternél. Szereti a tiszta vizû részeket, de Johann Jakob Heckel tesz említést arról, hogy olykor tömegesen tartózkodnak a szennyvíz befolyók környékén.
Magyarországi élõhelyei
Magyarországon elõfordul a Duna, a Mosoni-Duna, a Lajta, a Rábca, a Répce, a Rába, a Lapincs, a Pinka, a Strém, a Marcal, a Cuhai-Bakony-ér, az Ipoly, a Kemence-patak, a Morgó-patak, a Lókos-patak, a Fekete-víz, a Malom-patak, az Apátkúti-patak, a Szõdi-patak, a Benta, a Zala, a Dráva, a Mura, a Kerka, a Lendva, a Tisza, az Öreg-Túr, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, Bózsva, a Keleti-fõcsatorna, a Sajó, a Bódva, a Jósva, a Rakaca, a Hernád, a Vadász-patak, a Hármas-Körös, a Kettõs-Körös, a Fekete-Körös, a Fehér-Körös, a Sebes-Körös, a Berettyó, a Maros, az áramló vizû nagyobb csatornákban és esetenként a folyók által táplált tavakban is.
Megjelenése
Kifejlett példányai testhossza 40-50 centiméter, de 70 centinél hosszabbra is megnõhet. Súlya 4-5 kilogramm és kivételesen elérheti a 10 kilogramm feletti kapitális nagyságot is. Megnyúlt, nagyjából hengeres testû hal, melynek a feje fölülrõl és a farokrésze oldalról enyhén lapított. Háta olajzöld, oldalt a hasa világoszöldes és fehérszínû, hátúszója tarka fehér és alsóúszója kékes ez utóbbi feketén beszegett, a többi úszója pedig rózsaszínû. Elvétve lehet találkozni aranymárnákkal is, melyeknek a testszíne az átlagtól eltérõen sárgaszínû.[4]
A hátúszót 3 és 8-9, a mellúszót 1 és 15-17, a has úszót 2 és 8, az alsóúszót 3 és 5, a farok úszót pedig 19 sugár feszíti ki. Az alsóállású száj felsõ ajkán négy bajuszszál látható.
Alfajok [szerkesztés]
A folyami márnák több alfaját is leírták, amelyeknek az önállósága a mai napig szakmai viták tárgyát képezi.
Barbus barbus bocagei az Ibériai-félsziget északi és középsõ részén lévõ folyóvizekben,
Barbus barbus plebejus Olaszországban,
Barbus barbus sclateri az Ibériai-félsziget déli részén Anadlúziában.
Barbus barbus borysthenicus a Dnyeszter, Dnyeper és a Bug vízrendszerében,
Barbus barbus macedonicus Dalmáciában a Vardar vízrendszerében
Barbus barbus bergi Bulgáriában.
Hasonló fajok
Legjobban közeli rokonához a petényi-márnához hasonlít, de annak hátúszójának elején nincs fogazott csonttüske és a farok alatti úszója hátrasimítva megközelíti vagy eléri a farokúszó tövét. Hasonló lehet még a keresztezésük által létrejött márna és Petényi-márna hibridek is. Ivadékkorban hasonlít a felpillantó küllõhöz és a homoki küllõhöz. Ezeknek csupán a szájszögletében találunk 1-1 bajuszszálat, a felsõ állkapcsuk elején nincs és a küllõk oldalát nagyobb és sötétebb színjátszó foltok sora díszíti.[3]
Az alábbi táblázat a márna, a petényi márna, a felpillantó küllõ és a homoki küllõ határozóképletét tartalmazza.
Tudományos név Magyar név pikkelyképlet garatfogképlet úszósugár hátúszó úszósugár farokalatti
Barbus barbus márna
Barbus peloponnesius petényi márna
Gobio uranoscopus felpillantó küllõ
Gobio kessleri homoki küllõ
Életmódja
Életmódja miatt nevezik folyami márnának is és a folyóvizek mederfenekén akárcsak a ponty turkálva keresi táplálékát. Férgek, rovarlárvák, vízicsigák és egyéb gerinctelen állatok mellett, jelentõs arányban növényi anyagokat is fogyaszt. A késõ õsszel lehûlõ vizekben kisméretû halakat is elfogyaszt.[3] Körülbelül ötéves kora körül éri el a 40 centiméteres legkisebb kifogható hosszúságot és ekkor testsúlya 1-2 kilogramm között mozog.
Szaporodása
3-5 éves korában válik ivaréretté. Ívása május-júniusra esik, egy-egy nõstény 3-15 ezer 2 mm átmérõjû, sárgás ikrát rak, mely jól tapad a meder aljzatához. Az ikrások testtömegenként 3000-9000 ikrát érlelnek ami más halfajokhoz viszonyítottan csekélynek mondható. A márna ivadékok 6-8 nap alatt kelnek ki. Ikrája mérgezõ ezért emberi fogyasztásra nem alkalmas.
Horgászata
Magyarországon a márna horgászata május 02. - június 15. között tilos és horgászidényben a kifogható legkisebb mérete 40 centiméter, valamint vizenként külön méretkorlátozás alá is esik. Rendkívül jó úszó és kiváló sporthal, melynek fogásához kitûnõ reflex és kitartás kell. Horogra akadását követõen kitartóan védekezik. Még a másfél-két kilogrammos példányok is próbára teszik a horgász minden ügyességét. Képes métereket is ugrani azért, hogy a horogtól megszabaduljon. Mivel a mederfenéken tartózkodik ezért fenekezõ szereléssel lehet jó eséllyel fogását remélni. Mindenevõ halként, tetszés szerinti csalival lehet próbálkozni. A horgászok sajttal, kukoricával, gilisztával, csontival, lótetûvel, halszelettel, és sok más egyéni recept szerinti csalival fogják.
Paduc
A paduc vagy vésettajkú paduc (Chondrostoma nasus) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának pontyalakúak (Cypriniformes) rendjéhez, ezen belül a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó faj.
Elõfordulása
Európa és Anatólia folyóvizeiben honos. Észak-Franciaországtól, a Rhône, Rajna és Duna vízgyûjtõ területétõl a Kaszpi-tengerig. A magyarországi folyókban gyakori.
Alfajai
Chondrostoma nasus borysthenicum
Chondrostoma nasus ochridanum
Chondrostoma nasus vardarense - ma már külön fajnak tekintik
Chondrostoma nasus variabile - ma már külön fajnak tekintik
Megjelenése
Alakja: Teste hosszú és hengeres, oldalról kissé lapos. Tömpe orra messzire elõrenyúlik. Szája alsó állású haránthasíték; szarunemû alsó ajkának szegélye éles. Pikkelyei, melyekbõl 55-62 van az oldalvonal mentén, közepes nagyságúak. Hátúszója 12, farok alatti úszója 13-14 sugarú. Garatfogai egysorosak, kés alakúak, 7(6)-6.
Színezete: Hashártyája fekete. Színe a hátoldalon sötétzöld-barnászöld és lefelé világosodik. Hasa ívás idején vörhenyes csillogású. Mell- és hasúszói, valamint a farok alatti úszó a sárgáspirostól az ibolyakékig változik.
Mérete: Testhossza 25-40 centiméter, maximum 50 centiméter, testtömege 1-1,5 kilogramm körüli.
Életmódja
A vésettajkú paduc rajhal, rendszerint a fenék közelében, a gyengén elöntött kavicszátonyok felett tartózkodik; csak télen húzódik a folyó mélyebb részeibe. Lárvákkal, férgekkel, alsórendû rákokkal és algákkal táplálkozik.
Szaporodása
Ivarérettségét 2-3 éves korában éri el. Március-májusban ívik; ekkor a hím is és a nõstény is nászkiütéses. Az ívni készülõ halak csapatosan vonulnak felfelé a folyóban. Egy nõstény körülbelül 50 000-100 000, 2 milliméter átmérõjû, ragadós ikrát rak a sekély vizû kavicspadokon. Az ivadékok 7 nap múlva kelnek ki.
Rokon fajok
Közeli rokon fajok: a Chondrostoma regium, amely Közép- és Kelet-Törökországban él, és a Chondrostoma cyri, amely a Kaukázustól délre esõ folyókban található meg.
Ponty
A ponty (Cyprinus carpio) a sugarasúszójú csontos halak közé tartozó típusfaj, a pontyalakúak rendjének és a pontyfélék családjának névadója. Palearktikus elterjedésû halfaj. Eredeti õshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizû folyóit kedveli.
Elnevezései
A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= ?pontyka"), pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus) és latin carpio szavak összetétele (mindkettõ jelentése ?ponty").
Megjelenés
Kifejlett közönséges tõponty
Színezetérõl általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányában világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felsõ ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bõrredõi teleszkópszerûen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévõ táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók elsõ sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott.
Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tõponty kifejlett példánya eléri az 1 méter hosszúságot és 15-20 kg tömeget. A tõpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bõrén változó mennyiségû pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bõrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket.
Életmód
A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkeresõ életmód a legjellemzõbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerû mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenõ buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, víziászkákat, evezõlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözõbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsõsorban a jól felmelegedõ, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hõmérséklet- illetve oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A folyók erõsen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.
Elterjedés
Pontyok egy tóban
Európában a közönséges tõponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tõpontyot az eredeti dunai élõhelyérõl telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt õshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.
Kárpát-medence [szerkesztés]
Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik õshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentõségû halfaj és a legfõbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)[1] Maximális mérete a régióban kb. 25-30 kg, hossza 1,2 méter.
A régióban a ponty három fõ alakváltozata fordul elõ, a tõponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.
A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek õsi vadon élõ pontytípusa, amely csak itt fordul elõ. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetû, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.
A közönséges tõponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élõ forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tõponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tõponty stb.
A tógazdasági mesterséges tenyészetekbõl kikerülõ nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésûek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.
Hasznosítása
Koi díszpontyok
A ponty húsa igen kedvelt, jóízû, kissé szálkás. Az idõsebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.
Az elsõ ismert pontytenyésztõk az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékérõl telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidõben a ponttyal közeli rokon aranyhal (Carassius auratus) háziállatként való tartása terjedt el.
A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztény szerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európa kolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki.
Sügér
A törzsfejlõdés szerint a Perca nem három ágra tagolódik. Az észak-amerikai Perca flavescens (Mitchill, 1814) vonalra, az európai Perca fluviatilis (Linnaeus, 1758) vonalra, és az ázsiai Perca schrenkii (Kessler, 1874) vonalra. A Perca fajok közül az európai csapósügér volt az elsõ, amelyet tudományosan leírtak. Ez Linné nevéhez fûzõdik, aki a kettõs nevezéktan megalkotója (Systema Nature 1758, 10. kiadás). Mára ez a faj LR/lc - jelzésû, Red List Státust visel.
Történelmi visszatekintés
A sügér (Perca fluviatilis) népies nevei Herman Ottó összeállításában a következõk: bules, dibbancs, dóber, dubár, dúber, dúbér, fésûshal, kandró, körmöshal, parcs, persli, rappihóhér, rétidurbincs, sígér, síngér, súdér, süget, sürge, süger, szolgabíró, möshal, paris, dübér, barsling.
A Perca nem általános jellemzése
Az elsõ percák megjelenése az oligocén földtörténetikor (34 millió év) elejére tehetõ. A legrégebbi kövület Európából került elõ, koruk, kb. 18 millió év (P. fluviatilis). Elterjedési területük szinte egész észak-Amerikát, Európát és Ázsiát felöleli. Talán mégis igaz lehet az "age and area" elmélet; mely szerint egy faj elterjedtsége egyenes arányban áll annak korával. (Egy kis területen elterjedt csoport lehet nagyon fiatal, vagy éppen ellenkezõleg, idõs; kihalóban lévõ). Az ide tartozó összes faj kivétel nélkül mind ragadozó hal. Az emésztõrendszerük egyszerû, õsi felépítésû; egy gyomruk és egy bélcsatornájuk van, amelyben savas közeg uralkodik. Csak a ragadozó halaknak van elkülönült gyomruk és bélcsatornájuk. Fejük nagy, a szájuk csúcsba nyíló, mindkét állkapcson apró fogak, un. sörtefogak ülnek. Hátúszójuk osztott. A két hátúszó közel van egymáshoz, de nem nõnek össze a hát közepén. Az elsõ hátúszó jóval hosszabb, mint a második. A farkalatti úszó rövid, a szélük lekerekített. A faroknyelük hosszú, a farokúszó mélyen bemetszett. Testüket és a kopoltyúfedõt érdes tapintású, apró ctenoid pikkelyek borítják. Egy egyenes oldalvonaluk van.
Szaporodásbiológia
A Percidae öregcsaládban található összes fajra jellemzõen, a percák is ivadékgondozók (fészekõrzõk) és aljzatválasztók, a szaporodási formák 16. fitofil guildjébe tartoznak (Balon, 1978). Ikráikat egy kocsonyás anyagú füzérben a vízinövényekre, vagy víz alatti tárgyakra rakják. Az ikrák száma több ezer is lehet. Az ikrák ragadnak, a kikelt embriónak nincs ragasztómirigye.
Testfelépítése és felismerhetõsége
A sügér a sügéralakúak rendjének és egyben a sügérfélék családjának egyik neme és egyben a névadója. Tipikus ragadozó hal. Fõként farokúszójának köszönhetõen, hosszabb távon is kitartó, jó úszó, amolyan vizek farkasa. Testének függõleges csíkos mintája, álcázó színe jól elrejti a nádasban, a vízinövények között.
Felépítés:
Legnagyobb tömege: 3,2 kg.
Átlagos tömege: 200-300 gramm.
Legnagyobb testhossza 50 cm.
Élethossza 13 év.
Jellegzetességei:
Taréj a háton
Táplálkozása
A sügér sokféle állatra vadászik. A fiatal egyedek elsõsorban puhatestûekkel, apró ízeltlábúakkal táplálkoznak, az idõsebbek étlapján fõként rovarok és lárváik, szúnyog-, szitakötõ-, kérészlárvák szerepelnek. Ha apró halak kerülnek a közelükbe, azokra is rátámadhatnak, de nem vetik meg az ikrákat sem. A sügér a 100 grammos tömeg elérése után nagyon gyors növekedésnek indul, ha azonban a szükséges idõszakban nem jut táplálékhoz, elsatnyul, és a 100 grammos testtömeget csak hetedik életévében éri el. A fiatal sügérek rajba tömörülve vadásznak. A vízinövények között elrejtõzve apró halakra, elsõsorban kicsiny bodorkára és küszökre leselkednek, de gyakran elvegyülnek a kis vörösszárnyú keszegek népes csapatában is. Ha egy kishal óvatlanul megközelíti rejtekhelyüket, a sügérraj utána veti magát, és addig üldözi, míg az a fáradtságtól meg nem adja magát. A sügérek támadáskor leggyakrabban az áldozat farokúszóját harapdálják. Jellemzõ vonásuk, hogy mindig a farka felõl kezdik felfalni zsákmányukat; a kisebb halak viszont gond nélkül csúsznak le akár keresztben is a torkukon. A nagyobb, 0,5-1 kg tömegû példányok rendszerint 20-60 grammos halakra vadásznak. Érdekes, hogy a sügérek kannibálok: gyakran falják fel saját fajtájuk ivadékát és apró példányait
Életmódja
A sügérek elsõsorban az apró halfajtákban gazdag álló és lassú folyású vizeket szeretik. Táplálkozási módjuk megköveteli a jó látási viszonyokat is, ezért a tiszta, átlátszó vizekben érzik a legjobban magukat. Megélnek a gyors folyású folyókban is, ha azok vize nem túl iszapos. A hegyi folyókban és sós tavakban nem találkozunk sügérrel. Az azonos korú fiatal sügérek rajt alkotnak. Növekedésük során egyre inkább áttérnek a magányos életmódra, de elsõsorban nem azért, mert az idõsebb példányok elvesztik a csoportösztönt, hanem amiatt, hogy a raj az idõk folyamán természetes úton egyre inkább megfogyatkozik.
Szaporodása
A hímek a hatodik és tizenkettedik hónap között érik el az ivarérettséget, bár ekkor még csak 5-8 centiméter hosszúak. A nõstények csak harmadik évükben készek a szaporodásra, és általában nagyobbak a hímeknél. Az ívás az idõjárási viszonyoktól függõen márciusban-áprilisban zajlik, a süllõ szaporodását megelõzve. A nõstény mintegy 300 000db ikrát rak természetes rejtekhelyekre - vízinövények, elsüllyedt ágak, kövek közé-, általában sekély helyekre, ahol a víz gyorsan felmelegszik, de már meghaladta a 10-12 °C-ot. Az ivadék az ikrák megtermékenyítése után egy héttel már ki is kel.
Sügérvész
A hatvanas és 1970-es években egy fekélyes betegség tizedelte meg a sügérállományt Nagy-Britanniában. A vizsgált élõhelyeken az egyedek mintegy 99%-a elpusztult. Csak a legerõsebb fiatal példányok maradtak meg. Bár a vész már évtizedekkel ezelõtt elmúlt, következményei mind a mai napig érezhetõek. A felnõtt sügérek hirtelen pusztulása megzavarta a faj természetes kiválogatódását. A vészt túl sok fiatal példány élte túl, amelyekbõl elsatnyult, törpe növésû állomány alakult ki.
A sügér horgászata
Általában hagyományos módon csontival, gilisztával, apró hallal horgászunk sügérre, de a kisebb körömvillantóra vagy twistesre is elõszeretettel ugranak rá. A legnagyobb méretet bányatavakban, illetve mély tavakban, folyókban érheti el. A Kárpát-medencében megnõhet akár 2,5 kg-os tömegûre, és 50 cm hosszúra, de rekordlistára kerülnek már az 1 kg körüli példányok is.
Magyarországon kimondottan sügérezõ hely nagyon kevés van, apróbb példányok szinte mindenhol elõfordulnak, nagyobb egyedek már sokkal ritkábbak. Velük az öregebb tározókon (mint például a Pécsi-tó, Kaposvárnál a Deseda, morotvákban, holtágakban , valamennyi csatornában és kisebb síkvidéki patakban, folyóban (például Duna-Tisza-csatorna, Duna-völgyi-fõcsatorna, Sió, Rába, mély kavicsbánya-tavakban, nagyobb folyóinkon (a Duna, a Tisza, illetve a Dráva bármely csendesebb szakaszán), illetve tavainkon (a Balaton és a Velencei-tó nyugodtabb, vízinövényekben gazdag régióiban) találkozhatunk. A legnagyobb magyarországi sügér, amelyet Ámon Krisztián fogott ki 1988-ban, 1,87 kg-ot nyomott, hossza 37 cm volt.
Süllõ
A fogassüllõ vagy süllõ (Sander lucioperca) a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a sügérfélék (Percidae) családjába tartozó faj. Nagyobb példányait a fogas névvel jelölik.
Elterjedés
Közép- és Kelet-Európában elterjedt faj, de másfelé is betelepítették. A Kárpát-medence vizeiben õshonos.
Élõhelye
A nem túlságosan gyors folyószakaszokon és a jó oxigénellátottságú állóvizekben egyaránt jól érzi magát. Jól alkalmazkodik a sókoncentráció változásához, így félsós, torkolat közeli tengeröblökben is megél. Elkerüli viszont a laza üledékkel fedett mederrészeket és az elmocsarasodó vizeket. A kis folyóknak inkább csak a torkolatában fordulnak elõ a befogadó nagyobb folyóból felúszó fiatal példányok.
Megjelenése
Erõsen megnyúlt, oldalról összenyomott, aránylag alacsony hátú hal. Feje nagy, szintén oldalról lapított, orrhossza jóval meghaladja a szem átmérõjét. Csúcsba nyíló szája is nagy, fölsõ állkapcsának vége eléri a szem hátsó vonalát, esetleg azon is túlér. Szájában erõs fogak ülnek, melyek között nagyobb, a többi közül kiemelkedõ ebfogak is találhatók. Két hátúszója közül az elsõben 13-17 tüske, a másodikban 19-24 elágazó sugár számlálható. Farokúszója jól fejlett, a széle mérsékelten bemetszett. Anális úszója rövid, benne 11-13 osztott sugár van. Hasúszói a mellúszók alatt, de azoknál kicsivel hátrébb foglalnak helyet. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 80-100. Zöldesszürke alapszínét szabálytalan alakú és elrendezõdésû sötétebb harántsávok mintázzák. A nagyobb példányok 50-60 cm hosszúak, de egy méternél nagyobb is lehet.
Hasonló fajok
Nagyon hasonlít hozzá legközelebbi rokona, a kõsüllõ, de az kissé zömökebb, szája kisebb - fölsõ állkapcsának vége legfeljebb a szem középvonaláig ér -, kifejlett példányainak nincsenek ebfogai, és oldalán a harántsávok határozottabbak. A sügér teste még zömökebb, és elsõ hátúszója végén fekete foltot visel.
Táplálék
Az adott vízterületen gyakori halak közül válogatja táplálékát, nem annyira faj, mint inkább méret alapján szelektálva közöttük, a kisebb méretûeket részesítve elõnyben.
Szaporodás
Ivarérettséget 3-4 éves korban éri el, március-áprilisban szaporodik. Tavasszal a hímek a fél méternél mélyebb, kemény aljzatú vizeket keresik fel, ahol a fészeknek alkalmas növényzetet - folyóknál az elöntött hullámtéri vegetációt vagy a parti fûzfák kimosott gyökérzetét - letisztogatják. A nõstények erre rakják ikrájukat, amelyet a megtermékenyülés után a kikelésig õriznek. Az ikraszemek átmérõje 1-1,5 mm, számuk testtömeg-kilogrammonként körülbelül 180 ezer.
Kárpát-medencei elterjedése, jelentõsége
Legértékesebb és legkeresettebb halaink egyike. Részesedése a halász- és horgászzsákmányban egyaránt jelentõs, tehát vizeink süllõállománya gazdasági szempontból is igen komoly értéket képvisel.
Magyarországon a legkisebb kifogható méret 30 centiméter. Tilalmi idõszak március 1-jétõl - április 30-ig van.
